hogy haldoklom, most úgy igazán igaz ez. Valamelyest javult az állapotom, azonban ha ilyen tempóban jövök rendbe akkor eltarthat hetekig, vagy nem is tudom. Idegileg teljesen belerokkantam mostmár. A legborzalmasabb az,
hogy elmagyarázni sem lehet micsoda kínt jelent három hétig kómás állapotban feküdni egy kihalt szobában, egy ágyon, a lehető legtökéletesebben egyedül.
És nem látni a végét, lehet, hogy nincs, nem is lesz vége. Valami dolgozik bennem, lehet az valami apróság ami bonyodalmakat okoz, és mostmár bizony attól is tartok, hogy lehet valami jóval komolyabb is. Úgy saccolom, hogy még pár napig, nagyon maximum egy hétig bírom ezt elviselni, aztán végleg elszakad a cérna.
Tegnap itt volt A., lementünk a partra, nem volt könnyű ez a kis séta,
időnként alig tudok megállni a lábamon, és folyamatosan émelygek és szédülök. Mindegy, sikerült egy gyenge közepeset beszélgetnünk, egy gyenge közepesnél jobbat valószínűleg senkivel sem tudnék beszélgetni jelen pillanatban.
Szóval döglődöm itt a színtiszta magányomban mégsem keresek senkit,
pedig ennyire terhes még soha sem volt az egyedüllét. Sőt, mostanában leginkább ezt igényeltem, de amikor az ember teste hanyatlani kezd hirtelen minden megváltozik. Aztán persze ha csak távolról is, de nézik ezt az egészet,
és egyrészt nem értik, másrészt láthatólag a legkevésbé sem tudják elképzelni milyen mértékűek a szenvedéseim.
T.-nek egy hónappal ezelőtt szorított a mellkasa, egy-két órán keresztül érezte, nehezen kapott levegőt stb. Aztán elmúlt, rövid kis pánikos epizód volt,
volt orvosnál, hamar kiderült, hogy tényleg nincs semmi gond, ennek ellenére napokig ki volt még borulva, félt nagyon, sírt. Belegondolok mihez kezdenének a "barátaim" ha ők élnék át azt amit most én, rég beleőrültek volna, egész nap zokognának és társaság után kapkodnának, hogy "szedjen valaki ki innen". Szóval eltelt ez a három borzalmas hét mostmár, és megint nem hívtam senkit. T. aztán felhívott csütörtökön, sejtette, hogy baj van, bár nem volt nehéz ezt megsejteni, folyton baj van, és ez még csak az "előjáték". Úgy volt, hogy hétvégén kijön, de náthás és végül nem tudott. Ő lassan kezd védekezni az események ellen, kezdi érezni, hogy nem muszáj annyira aggódni értem,
éppen ideje volt, hogy rájöjjön erre.
Vasárnap születésnapom lesz, csak remélni tudom, hogy nem raknam rám terheket azzal, hogy protokollból felköszöntenek, aztán ahogy általában, néznek bután. Körülbelül 16 éves korom óta a legkisebb mértékben sem ünneplem a szülinapomat, úgy ahogyan semmi mást sem. Kiver a víz ettől az automatikus szeretet jelenségtől, mintha csak megnyomnának egy gombot,
és most szeretni kell, örülni kell, nem akarok túlságosan szeretni, örülni sem akarok ha nincs minek. Egy ilyen napon sem képes senki sem többet nyújtani mint bármikor máskor, sőt, jóval kevesebbre képes ilyenkor.
Sokáig tehetetlenségnek álcáztam a lustaságot, az unott beletörődést, és most a kissé tompa és bizonytalan igyekezetem álcázza magát tehetetlenségnek. Mintha folyton ugyanaz a tanulság akarna megkövülni bennem, a kényszerű cselekvések nem hoznak helyre semmit, pedig van helyzet amikor egyszerűen nincs más alternatíva, csak a kényszerű cselekvés. A kényszerű cselekvések végeredménye egy valójában soha sem vágyott végeredmény, aminek sem örülni nem lehet, sem valódi megnyugvást vagy elégedettségérzést nem ad.
"...amiről hallgatok ma kirekeszt a tájból."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése