#005

Ma nincs erőm rágódni, ahhoz túlságosan haldoklom megint. 
A tegnapi nap mérlege másfél doboz cigi, és egy tartalmas, mégis felejthető beszélgetés unokanővéremmel és a barátjával. Kihűltem mint egy tál leves, beszélnek hozzám, én figyelek, válaszolok, de az egész valahogy kicsit sem érdekel. Tulajdonképpen észre sem veszem, ha senki nem beszél hozzám, 
vagy nincs velem. Lehet, hogy ez egy kényelmes helyzet?


Csellók bőgésére ébredtem, ahogy általában, aztán nem gondoltam semmire. Lábujjhegyen járok ilyenkor, nehogy miattam valakinek rossz napja legyen, 
bár ez már gyakorlatilag elkerülhetetlen. Pedig belelógnak a napsugarak a szemembe, de most sem vágyom annyi jóindulatra amivel nem tudok mit kezdeni. A világ összes csendje kevés volna, hogy belakja ezeket a szobákat. Addig nyújtózkodhatok még bele nem döglök, vagy képletesen szólva, szét nem szakadok. Annyi itt a hely, hogy az már szinte nyomasztó, mégis sokszor kipakolnám a szekrényeket, mert mindegyik néma. Meg a könyvek is, meg a képek a falon, nem mondanak semmit amiből tanulni lehetne. 
Már nem szeretem ezt az ágyat sem, minden nap a padlón akarok aludni, de nincs bennem elég lázadás. Aztán meggyújtok egy füstölőt aminek nem érzem az illatát, készítek egy tál levest aminek nem érzem az ízét, kinyitok egy könyvet amiből kitéptem a lapokat. Mindezt csak azért, hogy ma is szembesüljek azzal ami nincs.

Holnap majd mindent előlről kezdek. Ez az egész egyáltalán nem kavar fel. 
De minden nap korán kelek, és megmosom a hajamat, mindig van valaki aki hiába vár rám, aztán egyszercsak rám nyitja az ajtót, még elugrani sincs idő. Időnként még magyarázkodom, nem mintha nem látna mindent aki ide betéved. Viszont van vagy öt kiló teafüvem, ami már leginkább csak ereklye. Anyám régebben folyton megkérdezte, az valami drog? Soha sem tudtam eldönteni, hogy a féltés, vagy a bűntudat működik benne ilyenkor, valószínűleg mindegy is. Mint a legtöbb ember, ő is mindig arra gyanakszik ami nincs, közben elsétál azok mellett a dolgok mellett, amik kétség kívül valódiak, 
de nehezebb volna megbarátkozni velük.


Néha nem tudom eldönteni, hogy csak túl fáradt vagyok ahhoz, hogy kétségbe essek, vagy egyszerűen túl kevés. Aztán átugrom a kérdést, és kisétálok az erdőbe, a hegyekbe. Ott tényleg súlytalan az idő, de a test nem az, tovább kínoz, pedig nem vagyunk vetélytársak.

"Vajon igazság az, amit mindenki egyöntetűen hazudik?"     -Hamvas Béla-