#006

Ma délelőtt hirtelen megint a parton találtam magam. 
Nem igazán bóklászom ott, nem hiszem, hogy találhatnék valamit a szürke kavicsok, a sűrű homok között amihez közöm lehetne, egyszerűen csak leülök egy nagyobb kődarabra. 
Rég nem arra várok, hogy történjen valami, inkább arra, hogy végre ne történjen semmi, legyen időm megszokni azt ami elkerülhető. 
Mindig ezt kapom kézhez, a saját kezembe adom. Ezt az egészet, hogy ahova megyek ott egyszerűen nincs semmi, akiben keresek valamit, abban soha sincs semmi. Az emberekkel folyton így vagyok, de legyen szó bármiről is, ez az érzet folyton szembejön, és alig, hogy elfordítod a fejed, valósággá válik. 
Beleírja magát a nappalokba, az estékbe, és már nem is akarod, hogy távozzon, nem kívánod a halálát valaminek ami mégis csak belőled van. Mindegy is mikor mit hordok magamon, a tegnap vagy a holnap kínjait, ugyanúgy kényelmetlen, és én fészkelődöm, fetrengés közben, vagy elfekve a füvön, ahol mindenki más mozdulatlan.


Irtózom a fellángolásoktól, hogy valaki hirtelen eléd áll és megfogná a kezed, hogy kivétel akar lenni, hogy a mosolyával, az elcsépelt mondataival azt követeli, hogy engedd be. De vajon mégis hová? Innen mindenki menekülne, 
de folyton azt hiszik majd otthonosabb lesz, az nem lehet, hogy velem baj van, hogy pont velem, mikor néha egyszerűen jól esik leülni és hallgatni amit mondok, ahogyan mondom, még akkor is ha ami mögötte van borzasztó. Mintha egyébként nem lenne mitől irtózniuk. Mintha csak belém szeretnének lapozni végre, de nem akkor adják fel amikor nem sikerül, akkor amikor már azt hiszik, sikerült. Én nem csinálok semmit, tényleg, már semmit. 
Kényelembe helyezem magam és végig nézem, ahogy csalódnak, és végig nézem, ahogy fáj nekik. És vannak azok akik nem akarnak tovább menni, folyton makacsul maradnának. Kérnének még valamit ami nem létezik,  
csak álljak már föl, és adjam oda nekik végre. Azért mert megérdemlem, 
nem ők, én megérdemlem.


Mindegy, mert tavasz van. Épphogy kimegyek az utcára, rögtön dugni akarok. Ez is valami. De vajon van-e még kedvem jelentéktelen, személytelen kapcsolatokat cipelni magammal, csak azért, hogy megkapjam amit akarok? Lehet, de ha kedvem van is, erőm lesz-e elég?


T. tegnap egyszerűen egy szívecskével üzent. Neheztelésből, egyszerű ragaszkodásból vagy csak megszokásból, nem tudom. 
Három hete nem hívtam fel. Lassan kénytelen lesz ő is megszokni azt ami van, esetleg azt ami nincs. Vagy mégsem?